BARACK OBAMA A CELEB docx

BARACK OBAMA: A CELEB

Rusu Péter
(FSPAC, Újságírás szak, III. év)

A politikai kommunikáció kulturális alapzata és felszíne is változóban
van.

A

politikusok

bulvárfogyasztók

egyre

kezét.

kevésbé

A

média

hajlandóak

elengedni

a

növekvő

tabloidizációja

eredményeképpen az információk és a szórakoztató médiatartalmak
közötti határvonal elmosódott, a kampányok során a jelölteknek, csak úgy,
mint a hírességeknek, a magánéletük kerül előtérbe. Dolgozatomban a
kortás politikai kommunikáció bulvárosodását vizsgálom, Barack Obama
elnöki kampánystratégiáját véve alapul. Megvizsgálom továbbá, hogyan
válik Obama globális celebritássa, miként érvényesül a spektákulum
logikája az elnöki identitásában.

Kulcsszavak:  tabloidizáció  popularizáció

 Barack Obama  politikai kommunikáció

BEVEZETÉS
Média és politika ma már annyira elválaszthatatlanok, hogy egyik sem működne a
másik nélkül. A politika mediatizálódása egyfelől létrehozta a médiatudatos politikust, akinek
nemcsak a nyilvánosságban való megjelenés a célja, hanem a politikai közbeszéd sikeres
tematizálása is. Minél több választó minél meggyőzőbb megszólítása, úgy, hogy
kommunikációját a modern tömegmédia sajátosságaihoz igazítja. Azt már 1993­ban
lejegyzték, hogy élő adásban az országgyűlési képviselők a szokásosnál nagyobb hévvel
támadják a politikai ellenfeleket, karakteres szófordulatokkal színezett üzeneteiket a kamera
1

lencséjén keresztül a választókhoz intézik (Sartori, 1993: 221). A mediatizált politika –
másfelől – egy olyan kommunikációs technika terjedését jelzi, amellyel a politikusok
igyekeznek a médiát és az állampolgárt az eseményeket követő, passzív szerepbe
kényszeríteni.
Ugyanakkor, minthogy az állampolgárok egyre intenzívebben és egyre változatosabb
módon vannak jelen a politikában, ezzel párhuzamosan pedig a tömegkommunikációs

médiumok, illetve a politikusok is egyre kompatibilisebben próbálnak közel kerülni a
közönségükhöz, illetve választóikhoz. Ebből adódóan érzékelhető a populáris és tabloid
média előretörése a politikai kommunikációban. Akadémiai körökben ennek megítélését nem
övezi konszenzus.
A viták jó része a tabloidizáció jelenségének értelmezése és aspektusai körül zajlanak.
Egyesek a médiapiaci változásokat (bulvártermékek népszerűsége növekszik, a minőségi
sajtóé esik), mások a formai kérdéseket (hibrid műfajokelőre törése) helyezik előtérbe.
Vannak, akik a tartalmi változásokban ragadjákmeg a fogalmat (bulvártémák kiszorítják a
„komoly” ügyeket), többen a nyilvános megszólalás stílusának átalakulását is kiemelik
(szleng, érzelmek, hétköznapi beszédmód) (Kiss, 2003: 9–10.; van Santen–van Zoonen,
2009). A tabloidizáció folyamatában a tömegkommunikáció szereplőinek köre és a közöttük
lévő kapcsolat is megváltozik, ennek felgöngyölítésével a kutatók előtt újabb és újabb
tendenciák rajzolódtak ki. Például a perszonalizáció trendje, amely egyszerre utalhat a
vezéresedésre, de a kutatók a politikusok politikán kívüli életére, a személyiségének egészére
irányuló erősödő figyelemről is itt emlékeznek meg.
A bulvárosodás lényeges vonása az események dramatizált és perszonalizált
ábrázolása. Ez áll a politika reprezentációjára is: a politikai történéseket a bulvárlapok és a
kereskedelmi médiumok hírműsorai nem folyamatukban, hanem önálló, szerkesztett
narratívaként, valóságos kontextusukból kiragadva mutatják be, így torzítva a valóságot.
A normatív szemlélet szerint az efféle politikai kommunikáció felszínes, apolitikus

vagy elitellenes, sematikus és szenzációhajhász, ergo csak kárt eredményezhet. A jelenség
tehát nem az érdemi vitának, hanen a populista üzenetek kommunikálásának kedvez. Eszerint
a politika mediatizálódása volna a felelős az állampolgárok körében (állítólag) tapasztalható
politikai apátiáért, a demokratikus döntéshozásban való csökkenő részvételért. Az ideális

2

nyilvánosságban ugyanis közügyekről (szigorúan elválasztva a magánélet kérdéseitől) folyik
konszenzuskereső vita. Michael Kunczik német médiakutató értékelése szerint
„a politika szórakoztatóiparrá degradálódik. A stílus fontosabb, mint a tartalom. A
kampányban fontosabb a személyiség, mint a politikai gondolatok, különösen akkor,
ha a gondolatok túlságosan összetettek, és így nem könnyű tudósítani róluk. Az
értelmiség megundorodik a politikától, és hátat fordít a közéletnek, ráhagyja a
politikát a professzionális politikusokra. Ez pedig – legalábbis szerintem – veszélybe
sodorhatja a demokráciát” (Kunczik, 2001: 19;)
Röviden: egy elbutulási folyamatnak vagyunk tanúi, ahol a háttér, az összefüggések
feltárása helyett az eseményekre és a személyekre koncentrálnak, leegyszerűsítik és
sztereotipizálják a történéseket, lehetetlenné téve a tárgyilagos tájékoztatást. Brian McNair
úgy

látja,

hogy

a

politikai

kommunikáció

minősége

fokozatosan

romlott.

A

tömegkommunikáció, kiemelten a tabloid sajtó, nem látja el megfelelően a racionális és
kritikai diskurzusban játszandó szerepét (McNair, 2000: 2–10.). A média érvek helyett

érzelmekkel operál, komoly témák helyett kis színes cikkek, mélyre ható elemzések helyett
felszínes beszámolók terepe lett. Az újságírók elveszítették függetlenségüket és
objektivitásukat; a média munkásai spin doktori machinációk vagy tulajdonosi, gazdasági
érdekek foglyaivá váltak. És mivel a tömegkommunikáció silány alapanyagot kínál, az
állampolgárok sem lesznek képesek ésszerű módon megítélni a politika teljesítményét. A
média rossz működése tehát, a politikai kommunikáció, s végső soron az egész demokrácia
válságát okozza – érvel McNair.
Másrészről létezik a posztmodern, kulturalista iskolák álláspontja, amely a popkultúra
diszkreditálását csupán finnyáskodó elitizmusnak tekinti, abból kiindulva, hogy a habermas­i
nyilvánosság problémája pont a szélesebb néprétegek kirekesztése. Ezzel szemben tehát a
politikai kommunikáció popularizációja nem más, mint a nyilvánosság demokratizálása. A
populáris kultúra ebben az értelemben nem hamis tudat, hanem az uralkodó értékrend és a
normák állandó megkérdőjelezésének folyamata, az elit elleni erőblokk (Fiske, 1998).
KI A CELEB?
A celeb Boorstin definíciója szerint olyan személy, aki arról ismerszik meg, hogy
híres. Az illetőnek nem kell semmiféle lényeges érdembéli tulajdonsággal rendelkeznie,
semmi lényegeset és érdemlegeset végrehajtania, alkotnia. Celebeket bizonyos jegyek szerint
3

válogatnak – és pontosan ennek egy tökéletes lenyomata a bulvársajtó, ugyanis éppen

azoknak a jegyeknek és személyeknek az ideológiai köre, amelyek folyamatosan
visszaigazolva csupán egymás referenciapontjai (Boorstin, 1992). A celebritások életvezetési
mintákat nyújtanak a közönségüknek vagy a saját sorsuk bemutatásával, vagy közvetlenül
különféle életmóddal összefüggő tanácsokkal.
A tabloidokban a szórakoztatás cél, és a szubjektív hangvétel a meghatározó. Ezek a
műsorok nem az értelemre, hanem elsősorban az érzelmekre kívánnak hatni, céljuk a
meghatni, felkavarni, felháborítani, megbotránkoztatni a fogyasztóikat. A sztárkultuszra
építve, híres emberek hétköznapi történeteivel, magánügyeivel szórakoztatnak, ugyanakkor
megjelennek a hétköznapi emberek is nem mindennapi vagy nagyon is mindennapi,
ugyanakkor tabukat feszegető témákkal. A nézők kíváncsiságát, érzelmeit, ösztön alapú
vágyait, szorongásait célozzák meg. Az egyes történetek feldolgozása során a szereplőket
szélsőségesen polarizálják („jók” és „rosszak”), majd különféle dramaturgiai eszközökkel
konfliktust teremtenek, ütköztetik a szereplők álláspontjait, nézeteit, értékekeit, majd végül
feloldják a helyzetet.
A populáris kultúra mindenekelőtt celebritásokkal van tele, olyan hírességekkel tehát,
akiknek a magánélete kerül a tömegkommunikációs fórumokon terítékre. De miért éri meg a
politikusoknak celebritássá válni? Egyrészt azért, hogy olyanok is lássák, akik kerülik a
politikai híreket, másrészt, mert a magánéletének a kiteregetése mintegy a visszájáról
felértékelheti a közéleti teljesítményét: az ő magánélete azért érdekes, mert a politikai
teljesítménye jelentős (Kiss, 2005). Mindezt kétféleképpen tehetik meg: vagy megjelennek a

populáris kultúra szokásos tereiben, például a bulvárlapok és magazinok oldalain, illetve a
(kereskedelmi) televíziók nem politikával foglalkozó műsoraiban, vagy maguk alkalmazzák a
populáris

kultúrához

tartozó

megoldásokat,

formákat

vagy

tartalmakat

a

kommunikációjukban. Az előbbi esetben a populáris térbe való belépés aktusa és az erre való
hajlandóság mintegy automatikusan vonja maga után azt, hogy az adott aktor a populáris

kultúra kontextusába kerül, ezért úgy is kell viselkednie, illetve gesztusai ennek megfelelően
értődnek, míg az utóbbi esetben az aktor a (potenciális) választóival folytatott közvetlen
kommunikációját próbálja vonzóbbá tenni olyan elemekkel, amelyekről azt gondolja, hogy a
népszerűségükkel növelik az ő népszerűségét is.

4

AZ OBAMÁNIA
Az egyik legliberálisabb és legelfogadóbb demokráciaként ismert Amerikai Egyesült
Államok országos politikájára korábban nem volt jellemző, hogy kaukázusiakon kívül más
fajhoz tartozók is eséllyel indulhassanak valamilyen választott pozícióért. Akadnak kivételek:
a polgárháború után Mississippi államot két afro­amerikai is képviselte a Szenátusban. 1870–
1871­ben Hiram Revels, 1875 és 1881 között, kitöltve a teljes hivatali idejét, Blanche Kelso
Bruce. A 20–21. századra azonban sokat változott a helyzet: több szövetségi állam élén áll
afro­amerikai vagy hispano­amerikai. Képviselőik megtalálhatóak a Képviselőházban és a
Szenátusban is. Egy­két próbálkozást leszámítva azonban, afro­amerikai eséllyel még nem
indult elnökségért. Barack Obama 2008­as elnökválasztási kampánya jelentős fordulatot
hozott.
Az amerikai elnökválasztás ideje egybeesett a közösségi oldalak széleskörű
elterjedésével. Ezt az Obama kampánystáb tökéletesen felismerte, és nagyszerűen ki is

használta. A Pew Research Center végleges exit pollja szerint a feketék közel 100 százaléka,
a latinók kétharmada, míg a fehérek valamennyivel kevesebb, mint a fele szavazott Barack
Obamára. Egyértelműen nyert a nők és fiatalok körében, akikre kampányának jelentős részét
alapozta (Pew, 2008).
Obama számára az első igazi kihívást a származása jelentette. A 2001. szeptember 11­
e utáni Amerikában a neve elfogadtatásán túl helyre kellett tenni azt a tényt, hogy
gyerekkorában több évet élt Indonéziában, a többségében muszlimok lakta országban.
Egyrészt bizonyítania kellett, hogy bár édesapja – aki nagyon korán elhagyta őt és ír­angol
származású édesanyját – muszlim vallású családba született, már édesanyjával való
megismerkedése előtt világi nézeteket vallott. Másrészt az indonéz évek alatt nem a muszlim
kultúrában, hanem a muszlim kultúra mellett élt. Ezeket a kihívásokat életrajzi könyveivel
igyekezett ellensúlyozni, illetve folyamatos cáfolatokkal, amelyeket az Obama köré
szerveződő csapat időről időre újragyártott.
A populáris média nemcsak abban játszik szerepet, hogy a politikusok elleni
utálatunkat kifejezzük, hanem abban is, hogy olyan, a politikától független diskurzusokba is
bevonjuk őket, amely számunkra fontosak. Így válik érdekessé a politikus gyermekkora,
családi háttere, vallása, érzelmi élete, ízlése, fizikai teljesítőképessége. A populáris média
örömmel enged teret olyan híreknek, ahol a politikusok a celebritásokhoz hasonlóan jelennek

5

meg (Kiss–Rigó, 2006). A politikusok magánéletét a populáris média vagy „babusgató”, vagy
„szemétkedő” módon tárgyalja (Rigó, 2007b).
A kampány során sorra alakultak a MySpace­es és a Facebook­os rajongói csoportok
– elsősorban a fiatalok körében vált divattá Barack Obama „barátjának” lenni egy közösségi
honlapon. A 2008. novemberi választások előtt Obamának hárommillió Facebook­ismerőse
volt, 2009. január közepén 3,7 millió. Szintén 2009 januárjában, több mint egymillió
támogatót tudhatott magáénak a Myspace közösségi oldalon. Mindezek mellett 13 millió
Obama­támogató e­mail címét gyűjtötték össze (Griggs, 2009). Obama valamennyi
felhasznált közösségimédia­csatornáját a mai napig használja: feltölti a programelemeit,
támogatókat szerez egészségügyi­, oktatási­ és energiareformjához, saját blogja – amely,
közvetlensége miatt „emberarcúvá” formálja a politikust – hetente többször frissül.
Az igazi áttörés azonban, amely Obamát internetes celebritássá tette, az Obama Girl
néven egy I Got a Crush... on Obama 1 (Beleestem… Obamába) című zenei klip volt, amely
a YouTube videomegosztón vírusszerűen kezdett terjedni: az online közösségek, majd a
hagyományos média is Obama Girlről beszélt. Az igazi csavar az volt, hogy az első időkben
senki sem tudta, hogy kicsoda a valódi Obama Girl, tényleg szerelmes­e Obamába, és vajon
Barack Obama ismeri­e a hölgyet. David Axelrod és a kampánystáb tagjai kínos pillanatokat
éltek át, amikor el kellett magyarázniuk a kamerák kereszttüzében, hogy Barack Obama nem
ismeri Obama Girlt, közte és felesége, Michelle között minden a legnagyobb rendben van,
illetve nem ők készítették a kérdéses videót. A későbbiekben professzionális újságírók fényt
derítettek az Obama Girl rejtélyre. A vírusvideo arra elegendő volt, hogy lavinát indítson el.
Fiatalok Obama Girl­klubokat alapítottak, remixelték a klipet, hasonmásversenyt tartottak, és
ezáltal részeseivé váltak a Barack Obama melletti kampánynak anélkül, hogy ezért fizetséget
vagy elismerést kaptak volna. A politikai vezetők számára tehát létfontosságú, hogy
elkötelezett rajongói és szurkolói köröket szervezzenek maguk köré, amelyek számára
differenciált módon, de periodikusan elérhetővé kell tenniük magukat.
Egy másik kezdeményezés az Encyclopedia Baracktannica volt: ez Obama nevéből és
a köré szerveződő jelenségből indult ki. A cél az volt, hogy a Barack és Obama szavakból
minél több olyan új szót gyártsanak az olvasók, amelyet enciklopédia formájában
értelmezzenek a többi olvasónak. Olyan szavakat lehet itt találni, mint például a
barackronizmus, amely egy olyan Obama­nyilatkozatot jelent, amely nincs történeti vagy
1

https://www.youtube.com/watch?v=wKsoXHYICqU

6

időrendi sorrendbe téve; obamessiás, amely szó isten kedvenc jelöltjét jelenti; az obamazon
jelentése pedig szenvedélyes, nőnemű Obama­támogatót jelent stb. A projekt sikerét jelzi,
hogy könyvet adtak ki Obamamania! – The English Language, Barackafied címen, amelybe
összeszedték az addig beküldött szavakat.
Megválasztása után Obama közösségi hálózatai ugyanúgy működtek tovább, mint a
választások ideje alatt. A barack­obama.com utódján, a change.gov honlapon folyt tovább az
adománygyűjtés, csak ezúttal a zökkenőmentes elnökváltásra gyűjtöttek. A közösségek
mostanra már igénylik az így eljuttatott híreket, illetve nem akarnak lemondani arról a
„jogukról” sem, hogy a korábbiakhoz hasonlóan interakcióban maradjanak az Obama­
csapattal.
Az első előválasztások után a küzdelem Obama és Hillary Clinton szenátor között
éleződött ki, akik az előválasztásokon csaknem azonos számú államban nyertek, így a
demokrata elnökjelölt személye sokáig eldöntetlen maradt. Hillary „Harcos” Clinton
kampányában kifejezetten látványpolitizálást folytatott, növelve a „lájkolhatóságát” és élesen
bírálva Obamát a két legnépszerűbb szatirikus tévéműsorban, a Saturday Night Live­ban, és a
The Daily Show with Jon Stewart­ban. A szakirodalom által lóversenynek (horse race)
nevezett mintázat, egyes kiélezett helyzetben inkább a két vezér közötti vetélkedésre szűkül.
A jelöltek párharcát, a perszonalizációt hangsúlyozó bokszmeccs hasonlattal írhatjuk le
(Rigó, 2007b: 273–274.). A lényeg azonban mindkét fogalom esetében ugyanaz: a stratégiai
aspektusok – esetünkben a rassz és nem a nem spektákuluma (spectacle of race and gender) –
előtérbe helyezése, például az ideológiai vagy szakpolitikai szempontokkal szemben. Itt a
médiumok a személyek közötti vetélkedés, az erőforrások, az állomások, illetve a lehetséges
helyezési sorrend bemutatására koncentrálnak. Ebben a keretben igen gyakran a sport, de
alkalmanként a háború sémái jelennek meg, ahol is a kampány a küzdelem időszaka, s a
populáris média megfigyelőként, szurkolóként, értékelőként, de tevőleges szereplőként, sőt
szenvedő alanyként is részese lehet a folyamatoknak.
A világkörüli turnék, európai, afrikai, latin­amerikai vezetőkkel való találkozókon
látható a legszembetűnőbb módon, ahogyan politikai vezetők címzetes hírességé válnák,
ahogyan a valódi tárgyalásokat mosolydiplomácia váltja föl. Obama csaknem napra pontosan
50 évvel John F. Kennedy híres nyugat­berlini beszéde után szónoklatot intéz Berlinben – az
eseményt globális médiafigyelem övezi, sokak szerint az elnök ekkor válik globális
szupercelebritássá (global supercelebrity).
7

Regionálisan ilyen celebpolitikusnak számít Fidel Castro, vagy Hugo Chavez. 2009­
ben Trinidad és Tobagóban tartottak egy dél­amerikai regionális találkozót, ahol Chávez
átadta Eduardo Galeano, uruguayi író egy könyvét Barack Obamának. Vagyis egyfajta
szimbolikus­performatív politikai aktusok jönnek létre, a politika, mint színház, a politika,
mint szórakoztatás jelenik meg. Ebben mind a politikus, mind a közönsége mélységesen
érdekelt: az állampolgár számára a saját, amúgy esetleg bizonytalan (politikai) identitása
leginkább akkor élhető és szilárdítható meg, ha azt erőteljesen kinyilváníthatja, ha egyfajta
politikai coming­outot hajt és hajthat végre, a politikus pedig nagyon is érdekelt abban, hogy
ezeknek a politikai identitás­nyilvánításoknak, identitásperformanszoknak teret adjon. Ennek
remek lehetőséget nyújt a lájkolás éppúgy, mint a rajongói körök léte.
Londoni tartozkodása alatt Obama grillpartin vett részt a Downing Street­i
miniszterelnöki hivatal kertjében. 2 A rendezvényen a brit és az amerikai hadsereg veteránjai
voltak a vendégek, a sütés­főzés és a felszolgálás pedig Obama és a brit miniszterelnök,
David Cameron, valamint hitveseik, Michelle Obama és Samantha Cameron feladata volt. A
kétoldalú politikai tárgyalások után és a közös sajtótájékoztató előtt ­ Obama és Cameron is
beállt a sütőalkalmatosságok és melegítőedények mögé, szorgalmasan rakosgatva az
ínyencségeket a sorban állók tányérjára. A főzés egy másik olyan terület, mely óriási részt
hasít ki a nyilvánosságból a televíziós műsoraival és csatornáival, könyveivel és
mozifilmjeivel, és sztárjaival. A főzés és a politikus­celebritás gyakran kerül átfedésbe,
magyar viszonylatban jó példa erre Gyurcsány Ferenc nemrég megjelent szakácskönyve.
Cooper meglátása szerint Bill Clinton, vagy Mandela arra használta celeb státuszát,
hogy globális kérdéseket tartsanak napirenden. A rock sztár indentitás, és a növekvő
médiaspektákulum így eszközzé válik a napirendi kérdések, problémák tematizálására.
Douglas Kellner tanulmányában rock star status­nak nevezi az Obamát övező
identitáskonstrukciót, ami valóban túlzás nélkül állítható, elég ha a Washingtonban milliók
előtt tartott, Obama beiktatása alkalmából szervezett, két és fél órás szuperkoncertre
gondolunk. A Lincoln Emlékműnél megjelent Obama és felesége, Michelle, valamint lányaik
Sasha és Malia is a "We Are One (Egyek vagyunk)" elnevezésű könnyűzenei eseményen. A
koncerten a legnagyobb zenei sztárok, köztük Stevie Wonder, Bruce Springsteen, a U2,
Beyonce, Mary J Blige, Jon Bon Jovi és Shakira is fellépett.

2

http://kitekinto.hu/europa/2011/05/25/pincerkedett_a_briteknel_obama/#.VVIa-fmqqko

8

ÖSSZEFOGLALÓ

„A politikust, úgy kell eladni, mint a mosóport.” Wermer András

Obama politikai kommunikációjának középpontjába a mindennapok emberének
ízlése, kognitív kapacitása, elvárása, igénye, motivációja és véleménye kerül. Jól idomul a
tömegkommunikáció mintáihoz, hiszen elsősorban azon át, vagy legalábbis annak a mintáin
keresztül kell kommunikálnia a választóival, ezáltal is hírességgé, „médiacelebbé” válik, aki,
mint a celebritásokkal lenni szokott, életmódmintákat kínál az állampolgároknak, akik
viszont akkor hajlandók az adott politikussal szimpatizálni, ha ennek viselkedése
valamiképpen követi az ízlésüket, amelyiknek egyik fő forrása a média. A celeb­politikus és
a közönsége közötti viszony baudrillard­i értelmében kölcsönös másolásként is felfogható:
hétköznapi emberek életét mutatja be és emeli piedesztálra, tőlük veszi át a kulturális
mintákat.
Obama a populáris kultúra eszközei és narratívái mentén konstruálják imázsukat, és
olyan kommunikációs helyzeteket teremt, amelyben megmutathatják, hogy tisztában vannak
a kisemberek élethelyzetével – lásd: kerekasztalbeszélgetés egyetemistákkal a diákhitelről. 3
Ekképpen mutat rá közvetlen elérhetőségére, arra, hogy magas hivatása ellenére sem szakadt
el az egyszerű mindennapoktól, magánéletében ugyanúgy megéli azokat, mint bárki más.
Elmondható, hogy a kortárs politikai kommunikáció olyan tevékenységgé válik,
amely nem csupán megjeleníti vagy elfedi a valóságot, hanem politikai valóságot teremt. A
marketing és a politika kéz a kézben jár. Azt is megkockáztathatjuk, hogy a reklám
intézményé nemcsak a szabad piacot korrumpálja, de a demokrácia intézményét is, minthogy
nem politikai programok, nem politikai közlések, állítások, egykulcsos vagy kétkulcsos adó
közül, hanem szlogenek közül választhat az állampolgár. Ilyen értelemben a választás
kimenetele azon is múlhat, hogy a 35 és 45 közüli középosztálybeli háziasszonyok a jobbról
balra vagy a balról jobbra fésült frizurát kedvelik inkább.
A másik veszélye a politika tabloidizációjának, az, ahogyan a bulvársajtó több
szempontból is tökéletes ideológiai államapparátussá válik (ideological state apparatus, ISA).
3

https://www.youtube.com/watch?v=EGpFUow2nTQ

9

Merthogy rajta kereszül nyilvánul meg nem tudatosított formában egy ideológiai rendszer,
ezért tökéletes megtestesülése az althusseri ideológiai funkciónak, miszerint az ideológia
akkor a leghatásosabb, ha képes elhitetni a társadalommal, hogy nem ideológia, ha úgy tud
színre lépni, hogy közben önmagát tagadja (Althusser, 2012).

FELHASZNÁLT IRODALOM

1. Cooper, A.F., 2009. Celebrity diplomacy. Boulder: Paradigm Publishers
2. Kiss Balázs ­ Rigó Ágnes: Politikai celebritások Magyarországon. ­ In:
Magyarország politikai évkönyve, ISSN 0864­7755 , 2005. (18. évf.), 1. sz.,
349­370. p.
3. Fiske, John (1989): Understanding Popular Culture. London, Routledge.
4. McNair, Brian (2000): An Introduction to Political Communication, London,
Routledge
5. Sartori, Carlo (1993) Az univerzális szem: a televízió. In: Giovannini,
Giovanni (szerk.) A kovakőtől a szilíciumig. A tömegkommunikációs
eszközök története. Püski Kiadó.
6. Kunczik, Michael (2001) A demokratikus újságírás. Médiakutató, 2001 nyár.
7. Daniel J. Boorstin: „The Image: A Guide to Pseudo­Events in America”,
Vintage press, NY, 1992
8. Louis Althusser: „Ideology and Ideological State Apparatuses”, in: „Mapping
9. Ideology”, edited by Slavoj Žižek, Verso Books, NY, 2012 (2nd edition)
10. Bajomi­Lázár Péter (2003) A politika mediatizálódása.. Médiakutató, nyár.
11. Gabriella Szabó Vox Pop – A populáris média politikaképe a 2010­es
országgyűlésiválasztási kampány idején
12. Kellner, D., Barack Obama and Celebrity Spectacle. Boulder: Paradigm
(2009).

10